Interjú Nyikes Fatimével, a Richter Főnix új tagjával

Desktop

Nyikes Fatime 16 évesen az egyik szemére, majd 24 évesen a másik szemére is elveszítette a látását. Le kellett mondania az álmairól és szeretett szakmájáról is. Megtapasztalta az élet mélységeit, de nem adta fel. Ma már egy egyesület vezetője, és munkája során hozzá hasonló embereket segít át a nehézségeken. Fatime küzdése és sikere példamutató. Történetével ő lett a Richter Főnix Közösség egyik új tagja.

Hogyan tudtad magad mögött hagyni a tragédiákat? Mi motivált?

Én nagyon tudatos vagyok. A túlélési stratégiám is abban rejlik, hogy racionálisan gondolkodom. Azt tudtam, hogy van, ami ellen nem tudok tenni, és mindegy, hogy ki honnan jön, vagy kinek milyen élete volt korábban, nem hivatkozhatunk arra örökké. Nekünk kell megállnunk a saját lábunkon. Vagy ha nem tesszük, az a saját döntésünk. Ez volt, ami egyre mélyebben belekarcolódott az agyamba, hogy nekem kell tudni kezelni ezt a helyzetet. Két évig voltam kvázi leltári darab a Szabolcs utcai kórházban, ahol végül arra jutottam, hogy nagyapám hétszer kezdte újra az életét, és nekem hűnek kell maradnom ehhez a családhoz. Nekem ezt meg kell ugranom. A szüleim is megugrották. Mindketten látássérültek voltak, és ugyanúgy élték az életüket, mint egy normális ember. Tehát ez nem egy olyan tétel volt, ami miatt fel kellett volna adnom. Éreztem, hogy kevés erőm van hozzá, de abban teljesen biztos voltam, hogy valahogy fel kell állnom.

Milyen előjelei voltak annak, hogy akár el is veszítheted a látásodat, és mi történt azon az ominózus napon, amikor ez bekövetkezett?

Mivel látássérült szülők gyerekeként nőttem fel, benne volt a levegőben egy sorsszerűség, hogy talán én is örökölhetem a retinaleválást, ami vaksághoz is vezethet. 16 éves voltam, amikor az egyik szememre elvesztettem a látásom, majd 24 éves, amikor éreztem, hogy a látó szememmel is baj van. Akkor elrohantam az ügyeletre, ahol azt mondták, hogy van ok az aggodalomra. Ezután jött egy olyan félév, amire igazából lehet azt mondani, hogy felkészülési idő volt. Hirtelen elkezdtem nagyobb léptékben élni. Rengeteg buliba elmentem, rengeteget utaztam, és imádtam azt, hogy felszállok a vonatra vagy a buszra, és felveszek egy fejhallgatót, zenét hallgatok, és szívom magamba a természetet és a tájat. Illetve azoknak az embereknek az életét figyeltem, akik körülvettek, és próbáltam megérteni, hogy az ember hogyan dönt a sorsa felől. Vagy hogyan nem tudja befolyásolni azt. Az volt a konklúzióm, hogy nem tehetek arról, hogy az életemben bekövetkezik egy olyan változás, ami kikerülhetetlenül hatással lesz az egész korábbi gondolkodásomra és lehetőségeimre, de akkor is az én felelősségem, hogy mit kezdek azzal a helyzettel, és abból hogyan tudok kimászni, hogyan tudok valami jót kihozni. Ugyanakkor rengeteg dologról kellett lemondanom. A vizualitás elvesztését megélni nehéz feladat. Nekem a mai napig vizuális memóriám van. Ha lerakom a telefont az asztalra, látom magam előtt az asztalt és a telefont is. Aztán hogy ez a látvány pontosan fedi-e a valóságot, az egy másik kérdés. A szakmám, a virágkötészet is egy vizuális pálya volt. Emellett nekem nem csak szakma volt, hanem az életem. Hoznom is kellett egy nehéz döntést, mert megkerestek a műtétek után, hogy köthetnék száraz virágokból díszeket, hiszen ahhoz talán nem kell tökéletesen látni. Megköszöntem, és azt mondtam, hogy nem. Csak egy illúzió lett volna. Úgy éreztem, ha nem tudom úgy csinálni ezt a szakmát, ahogy azelőtt, akkor nekem már nem ez az utam. Azt hiszem, ha az az út, amin eddig jártunk, hirtelen járhatatlanná válik, akkor el kell tudni fordulni egy másik útra, különben nem érjük el a célunkat.

Két évet töltöttél a Szabolcs utcai kórházban, ahol olyan motivációs töltetet kaptál, ami meghatározta az életed újabb fejezetét.

A kezelőorvosom, dr. Czvikovszky György személye olyan mérhetetlenül meghatározta az akkori életemet, hogy szerintem ennek ő sem volt tudatában akkor, meg én sem. De az teljesen bizonyos, hogy nélküle nem lennék ott, ahol most vagyok. Nekem akkor annyi önbizalmam sem volt, hogy azt elhiggyem magamról, hogy érdemes vagyok arra, hogy felkeljek reggel. Marica barátnőm volt a másik ember az életemben, aki átsegített ezen az időszakon. Ő többször felutazott hozzám vidékről a kórházba, hogy kirángasson abból a nihilből, amibe beletapadtam, mert az állapotom nagyon hajazott a depresszióra. Az orvosom és a barátnőm voltak azok, akik azt mondták, hogy „ettől több van benned”. Az első főiskolámat is úgy kezdtem el, hogy Gyuri volt, aki folyamatosan „lökdösött”, hogy igenis valamit kezdjek magammal. Elhittem, hogy alkalmas lehetek valamire, és lehet új célokat kitűzni. Miután elvégeztem a főiskolát, a szociális munkás diplomámmal elvállaltam a Szempont Alapítvány vezetését. Később a vezetésemmel megalakult a Buda-környéki Látássérültek közhasznú Egyesülete (BULÁKE), ahol a célunk az volt, hogy lokalizáljuk a helyi erőforrásokat, és jobban tudjunk összpontosítani egy kisközösségre. Többféle szolgáltatásunk van. Működik például egy gyógymasszázs stúdiónk, ahol látássérült gyógymasszőröket foglalkoztatunk. Ezzel azt is meg akarjuk mutatni, hogy a látássérült ember is lehet hasznos, és hogy van helye a társadalomban. Ha valaki bejön az egyik kollégánkhoz, ott megfordulnak a szerepek. Ezen kívül van egy szociális csoportunk, ami kifejezetten a tagjaink ellátásával foglalkozik. Ennek a munkának két iránya van, az egyik a közösségi programok, a másik a konkrét szociális munka. Azoknak az embereknek segítünk megoldani az akut problémáit, akik erre rászorulnak. A célunk az, hogy nekik olyan lökést adjunk, amivel hozzá tudjuk segíteni őket ahhoz, hogy a lehető legönállóbbak legyenek. De amire a legbüszkébb vagyok, az az, hogy indítottunk egy rehabilitációs központot. A Szempont Alapítvány megszűnésével ugyanis kialakult egy hiány Budapesten és a megyében, amit most már a BULÁKE tölt be.

Nemcsak egy egyesület vezetésével foglalkozol a mindennapokban, hanem gyermeket is nevelsz. Hogy éled ezt meg?

Volt olyan időszak, amikor a fiamat a cementes zsákból szedtem ki. Sokat voltam vele egyedül – mert a párom rengeteget dolgozott – és nem láttam, hogy mikor keveredik bele egy-egy ilyen gyerekkori csínybe. Sokat építkeztünk, így amikor rájöttem, hogy a cementes zsákban van, végigtelefonáltam minden ügyeletet, hogy ki kell-e mosatni a gyomrát vagy nem. Szerencsére nem lett baja. Később olyan is volt, hogy mindenféle szerszámmal jelent meg, vagy beleesett a kismotorjával a kismedencébe. Aggodalommal teli korszakok voltak ezek. Amikor a fiam óvodás lett, akkor a vakvezető kutyámmal mentem érte. A kutyát a gyerekek nagyon szerették, barátkoztak is, ezáltal a fiam nem érzett megkülönböztetést. Inkább azt érezte, hogy büszke lehet. Szerintem nem úgy nőtt bele ebbe a történetbe, hogy sajnálat tárgyát képzi az édesanyja. Én sose erőltettem rá többet, mint ami elvárható egy gyerektől. Remélem, hogy azt tanulta meg tőlem, hogy a nehéz helyzetekben küzdeni kell.

Milyenek a mindennapjaid? Mi az, ami nehézséget okoz?

Az önellátással soha nem volt bajom. Akinek van rutinja például a konyha terén, annak nem jelent problémát új technikákkal vinni a háztartást. A közlekedés viszont a mai napig a legnehezebb. Én soha nem közlekedtem bottal, én mindig a kutyát választottam, mert biztonságosabbnak éreztem. Leia, a vakvezető kutyám egy éve van velem. Ő egy talált kutya, az utcáról szedték össze, nem is volt biztos, hogy kiképezhető, mert rettenetesen félt. Szerette az embereket, de ott volt a szemében egy örök bizonytalanság. Ott volt a testtartásában, hogy ha menekülni kell, akkor tudjon hová. Nehezen tudtam vele összeszokni. Bár nekem minden kutya óriási kihívás. Vannak olyan látássérült ismerőseim, akik bottal, kutyával, kutya nélkül, bárhogy zseniálisan közlekednek. Én nem ezt a csoportot erősítem. Az én kutyáim olyan helyekre bevisznek, ahol például nyitva marad a kertkapu, és három derékig érő kutya van még ott pluszban.

Látszik, hogy adsz a külsődre. Sokan azt feltételeznék, hogy nem a nőiség az, amire az ember látássérültként nagy hangsúlyt fektet.

Az első, amit virágkötőként megtanultunk az az volt, hogy hogyan öltözködjünk. Guba Ági volt a mesterem. Ő azt mondta, hogy ebben a szakmában fel kell tudni öltözni és meg kell tudni találni a harmóniát. Mert nekünk nem csak az a dolgunk, hogy megkössünk egy szép csokrot, hanem az is, hogy az emberek ízlésén javítsunk. A mai napig fontos számomra, hogy úgy jelenjek meg, amiről azt gondolom, hogy rendben van. Amikor fiatalabb voltam – már látássérültként – rendszeresen kerültem olyan szituációba, hogy odajött valaki az utcán, és megkérdezte tőlem, hogy maga tudja, hogy mennyire szép? Furcsa volt. De a sztereotípiák valóban tényleg mások. Nem egy tipikus vak nő képét hoztam, és ez megdöbbentette az embereket. Sokan azt hiszik, ha valaki vak, akkor nagyon szerencsétlen és rosszul öltözik. Ez nem feltétlenül igaz. A másik az, hogy igyekszem azért nagyon önálló lenni, és az egyesületben is ezt a szellemiséget erősítem.

A tartalom a hirdetés után folytatódik
Desktop, Mobil
Mobil
Mit szólsz hozzá?

Hirdess nálunk!

Szeretnéd, ha a kerület lakói tudnának szolgáltatásaidról, termékeidről, boltodról, vendéglátó-helyedről? Hirdess nálunk! Meglásd, egyáltalán nem drága – és megéri. A részletekért kattints ide!

Legyél a szerzőnk!

Rendszeresen írnál a környéked eseményeiről, boltjairól, kocsmáiról, kulturális programjairól, utcáiról és játszótereiről? Ne habozz, vedd föl velünk a kapcsolatot!

Partnerek